2016. november 24-én, csütörtökön az aszódi Csengey Gusztáv Általános Iskola Egészségnapján vettem részt, ahol a felsős évfolyamokban 1-1 előadás megtartására kértek fel. Az interaktív bemutatók a napsugárzás káros hatásairól, anyajegyekről, melanoma malignumról, a szolárium egészségkárosító hatásairól szóltak.
Az első előadáson a kissé visszafogottan viselkedő nyolcadikosok egy része próbálta az érdeklődését titkolni a többiek előtt, de egy idő múlva észrevettem, hogy nagyon figyelnek. A következő órák során a társaság kicserélődött és mindegyik előadás más-más okok miatt volt számomra tanulságos és érdekes. Az például meglepő felismerésként ért, hogy arra a kérdésre, hogy „mivel foglalkozik a patológus?”, nem tudták a választ, mindig a bőrrel hozták kapcsolatba, de amikor úgy kérdeztem, hogy „mivel foglalkozik a kórboncnok?”, rövid, döbbent csend után jöttek a helyes válaszok. Az egyik kisfiú nagy, ártatlan szemekkel meg is kérdezte: „hozzá is tetszett nyúlni?”
Hangosan ijedeztek egy-egy súlyosabb, napfény okozta hólyagos leégést mutató kép láttán és elégedetten konstatáltam, hogy mindegyik osztály tudta, hogy azokat a hólyagokat bizony nem szabad soha kiszúrni. Szó esett még a kézujjakon lévő vírusos szemölcsökről, megbeszéltük, hogy messze elkerüljük az aszódi és egyéb szoláriumokat és azt a pénzt könyvekre, mozira költjük. Derültem, amikor a bőr rétegei felől érdeklődve, a hám után az irha szó csak nem akart az eszükbe jutni, mire próbáltam segíteni: „van ilyen kabát is télen”. Mire jött is a lelkes válasz elemi hangerővel: „bőőőr”! 😀 Egyik-másik óra végén a gyerekek sorban jöttek a bőrképleteiket mutatva, így láttam kék naevust és ártalmatlan, veleszületett anyajegyet is.
Remekül éreztem magam a Csengey Egészségnapján és ezúton is köszönöm szépen a meghívást egykori gimnáziumi évfolyamtársamnak, Siposné Szombathelyi Éva tanárnőnek, akit annyi év után különösen nagy öröm volt viszontlátni!
Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára; a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője.
Az apa, id. Bartók Béla Nagyszentmiklóson a helyi földműves iskolát vezette, mellette jól zongorázott. Az édesanya, a német származású Voit Paula magyar nyelvűnek nevelte gyermekeit, Bélát és Elzát.
Bartók Béla gyermekkorát két fő vonás jellemezte: visszahúzódó természete és zenei érdeklődése. Édesanyja visszaemlékezése szerint Bartók Béla egészséges, életerős csecsemő volt. A csecsemőkori himlőoltás nyomán azonban testét kiütések és sebek borították, melyek ötesztendős koráig nem is múltak el (a szakirodalom Bartók kisdedkori bőrbetegségét ekcéma-nak tartja). Betegsége miatt az átlagosnál később kezdett el járni. Kétéves elmúlt, mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült. Bőrtünetei már éppen múlófélben voltak, mikor súlyos tüdőgyulladást kapott, melynek (illetve ennek szövődménye, az idült hörgőgyulladás) következtében szülei még a széltől is óvták. Bartók gyönge fizikumú, aszténiás alkatú, beteges fiúcska volt. Gyermekkora meglehetősen magányosan telt, idegenek előtt nem mutatkozott, a testi kínok mellett megismerte a társtalanság és a szégyen kínját is. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette, elbújt az emberek elől, ha észrevette, hogy sajnálják. E hosszú és kínos korai betegségben gyökerezik lelki magányossága, mely egész életében elkísérte.
Bartók Béla 5 évesen
A Bartókról szóló irodalomban egyedülálló Agatha Fassett, Bartók amerikai éveiről írott könyve (1960). Az emigráns Fassett, leánynevén Illyés Ágota (egykori magyar zeneakadémista), egyike volt Bartók és második felesége, Pásztory Ditta amerikai segítőtársainak. Fassett mély empátiával figyelte Bartókot, és kifinomult lélektani érzékenységgel közvetítette benyomásait. Fassett könyve számos példát hoz Bartók érzékeny reakcióira.
Ezek mindegyikében közös Bartók szenvedőkkel való mély együttérzése, legyen az ember vagy állat. Egyik ilyen eset volt például, amikor egy látogatás alkalmával Bartók megpillantotta Matthew (a szomszéd farmer) mostoha körülmények között élő állatait: “…odaértünk Matthew roskadozó csűrjéhez, s láttam, hogy Bartók arcán az undor iszonyattá változik. – Azt akarja mondani – mondta Bartók, le nem véve szemét erről a halál-táncos pásztor-idillről -, azt akarja elhitetni velem – szava csukladozott az indulattól -, hogy ezek a nyomorult állatok abban a hideg csűrben telelnek?- Az együttérzése szinte elviselhetetlennek látszott. Nézze csak azokat a szegény barmokat, azokat a tél-sebezte párákat. Itt sosem elég hosszú a nyári napsütés ahhoz, hogy kisimítsa és meggyógyítsa a megrongálódott bőrüket, mielőtt a kegyetlen hideg újra rájuk tör. S most már kénytelen leszek rájuk gondolni – mondta vad méltatlankodással – a tél minden napján, örökösen a testemben érzem majd az életük kínját és borzalmát, és sosem tudom, melyik órában rogyasztja rájuk ezt a jeges tákolmányt valamelyik kegyetlen szeles nap.”
Egy Kolumbuszról szóló olvasmányélménye is hasonló indulatokat váltott ki Bartókból: [Kolumbusznak] “…van egy olyan bűne, amely a legmélyebben sebzett meg, és ha eszembe jut, mindig s újra ugyanolyan kínos fájdalmat okoz, mint legelőször. Az az első indián, akit elevenen megfogtak, s hajóra vonszoltak, hogy elvigyék Spanyolországba, mint egy egzotikus állatot, mutogassák meggyőző példányként először a királynénak, aztán az udvarnak, majd pedig kitegyék közszemlére a csőcseléknek, hadd bámulja, ami még megmaradt belőle.”
“Bartók arca akkor sem tükrözhetett volna nagyobb fájdalmat, ha maga lett volna az a fogoly” – teszi hozzá Fassett. Ebből a részletből megint csak kiérződik Bartók személyes érintettsége; érzékenységét és az indiánnal való azonosulását saját hasonló élményvilága magyarázza. Nem csupán az fáj neki, hogy az indiánt elszakítják otthonától, hanem az ezzel járó (paranoid) szorongás is; hogy védtelenül ki van téve üldözőinek, a “csőcseléknek”. A tehenek bőre, a közszemlére kitett indián, valószínűleg, saját kisgyermekkori bőrbetegségének traumatikus emlékétidézték fel benne. Csúf kiütéseivel valóban úgy érezhette magát, mint egy “egzotikus állat”, akinek szégyenében nem maradt más hátra, csak elbújni a kíváncsi szemek elől.
Fassett, Bartók második feleségét, Pásztory Dittát idézi: “[Bartókot] állandóan halálos félelem kínozta, hogy utálkozást kelt a nézése, talán mert maga is annyira visszaborzadt a saját arcától. Sosem mert tükörbe nézni, gyűlölte a visszatekintő képet, s éjszakánként virrasztva feküdt az ágyában, s arról álmodozott – elmondta egyszer nekem -, álmodott, hogy milyen is lenne, ha le tudná vedleni borzalmas bőrét, s reggel tisztán, hófehéren köszönthetné az édesanyját. (…) S hogy félt attól, hogy idegenek lássák! Szinte sosem ment ki a házból. A magával egyívású gyermekeket a leggonoszabb ellenségeinek tekintette, rémülete rögeszmévé növekedett, a nevetségessé válástól való félelme a betegség elmúltával is sokáig megmaradt. Sosem játszott gyermekekkel, azt hiszem máig sem tudja, mi a játék”.
Bartók Béla és Pásztory Ditta
(Forrás: “És én szabadabb és megfoghatatlanabb vagyok minden madárnál…” – Horgász CsabaBartók Béla személyiségéről és művészi világképéről)
Szerző: Dr. Kuroli Enikő
A www.drkurolieniko.hu oldalán található információk, szolgáltatások nem helyettesítik a szakemberrel történő személyes konzultációt és kivizsgálást, ezért kérem, minden esetben forduljon szakorvoshoz!
